„Mózes pedig apósának, Jetrónak, Midján papjának a juhait legeltette. Egyszer a juhokat a pusztán túlra terelte, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ott megjelent neki az Úr angyala tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor tűzben ég, de mégsem ég el a csipkebokor. Akkor Mózes ezt mondta magában: Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor? Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, megszólította őt Isten a csipkebokor közepéből, és ezt mondta: Mózes! Mózes! Ő pedig így felelt: Itt vagyok! Isten ekkor azt mondta: Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz!” (2Móz 3, 1-5)
Kedves Testvérünk!
Három szakaszra osztható az ember életének ideje: felnövekedés, felnőtt kor, idős kor. A határokat az életünk eseményei húzzák, és az, ahogyan viszonyulunk hozzájuk. Mózes első életszakaszát Egyiptom hercegeként töltötte, második életszakaszát kóborló idegenként Midján pusztájában, az utolsó harmadot prófétaként a népe és az Úr között. A határokat nehéz események jelölték ki az életében: az elsőt a másodiktól a menekülés választotta el: Mózes agyoncsapott egy egyiptomit haragjában és igazságérzetében, majd „Mózes elmenekült a fáraó elől. Midján földjén állapodott meg, és leült ott egy kútnál.” (2Móz 2,15b). Mózes találkozott a halálos veszedelemben a vízzel, ami az életben maradásának a forrása. A másodikat a fent idézett történet választja el a harmadiktól: Mózes a pusztában kóborolva találkozik a tűzzel, amely az Úr lángja, Isten Lelkének a forrása. A harmadik életszakasz vége elmosódik, elrejtőzik a tekintetünk elől: „Ott halt meg Mózes, az Úr szolgája, Móáb földjén, az Úr akarata szerint. És eltemette őt a völgyben, Móáb földjén, Bét-Peórral szemben. Senki sem tudja még ma sem, hogy hol van a sírja.” (5Móz 34,5-6)
Háromszor negyven év, azaz százhúsz esztendő.
Mózes életének utolsó szakaszában megérett arra a küldetésre, amelyre született. A megbízatás, hogy legyen ő az, aki kivezeti Izraelt Egyiptom földjéről váratlanul érte, de nem készületlenül. Nem ő készült erre a napra, hanem felkészítette a puszta, a magány, a számkivetettség.
A böjt a készülés ideje, felkészülési szent idő a Húsvétra. És még ki tudja, mire. Sosem tudjuk, mit hoz számunkra a holnap. Az egyházi év rendje szerint kiszakadunk a hétköznapi életünk sodrásából, és rákapcsolódunk életünk értelmének, céljának forrására, amikor böjtölünk, azaz naponta szánunk időt arra, hogy a pusztában legyünk. A pusztai idő a csend, a magány és a lemondás ideje.
A csendben találkozunk Istennel.
A csendben halljuk meg őt, aki hozzánk is szól, akár Mózeshez, ha elhagyjuk a határt, azaz elmegyünk még a pusztán is túlra. Mindenképpen feszegetnünk kell a határainkat, mert ott tanulunk, ahol már nem minden kézenfekvő számunkra.
Mózes nem bírta volna a megpróbáltatásokat, a hűtlenségeket, a kiszámíthatatlanságot, amivel a vezetői feladat járt, ha nem szerzett volna tapasztalatot arról, hogy miként reagál ezekre a nehézségekre. Ő nyolcvan és százhúsz éves kora között élte önmagát. Ott vált azzá, aki. Mindegy, hogy ez mikor következik be az életünkben, csak az a fontos, hogy elérkezzen hozzánk az az életszakasz, amikor azt tesszük, amit Isten mond nekünk, mert mi keresztyének így vagyunk önazonosak. Akkor leszünk önmagunk, ha ráébredünk arra, hogy kinek lettünk teremtve. Ehhez többször is meg kell halnunk és fel kell támadnunk életünk során, akár Mózesnek. Minden Húsvét erre az útra hív.
Áldáskívánással és szeretetteljes köszöntéssel:
Debrecen, 2026. február 12.
Tóth-Mihala Veronika lelkipásztor
Tóth Tamás lelkipásztor
Dr. Kánya Gergely főgondnok
NAGYBÖJT 1. VASÁRNAP ÚRVACSORA – ELŐKÉSZÍTŐ ALKALMAK
• Február 19-20-21. napjain (csütörtökön, pénteken és szombaton) 18 órakor bűnbánati istentisztelet a gyülekezeti teremben;
• február 22-én, nagyböjt 1. vasárnap 10 órakor úrvacsorás istentisztelet a templomban.
